p-diary

"Két éve nem írtam naplót és nem hittem, hogy valaha még visszatérek ehhez a gyerekes szokásomhoz. Pedig nem is gyerekes szokás volt a naplóírás, hanem beszélgetés önmagammal, azzal az igazi, Istentől való énnel, amely minden emberben él. Ez az énem hosszú ideig aludt, s nem volt kivel beszélgetnem. Április huszonnyolcadikának különös élményei ébresztették fel; ott, a bíróságon, ahol esküdtként működtem. És a vádlottak padján megláttam őt, akit elcsábítottam - Katyusát rabköntösben. Szörnyű félreértés következtében és az én hibámból kényszermunkára ítélték. Jártam az ügyésznél és a fogházban. Nem engedtek be hozzá, de elhatároztam, mindent megteszek,m hogy láthassam, bocsánatot kérhessek tőle, és hibámat jóvátehessem, ha kell, azzal, hogy feleségül veszem. Teremtő atyám, segíts meg! Könnyű és boldog a lelkem."

Első blogbejegyzésem egy Tolsztoj-idézettel kezdem, méghozzá a Feltámadás című nagyszerű műből. Az utóbbi napokban itthon betegeskedtem, így tudtam időt szánni az olvasásra is (terveim szerint ez az idő egyre inkább növekedni fog).A Feltámadás egy zseniális alkotás, rég volt már bármilyen könyv ilyen hatással rám (hasonló még az Ivan Iljics halála, amely szintén nagyon tetszett.) Főhősünk, Dmitrij Ivanovics Nyehljudov, egy gazdag földesúr a 19. századi Oroszországból, aki a mű elején esküdtként vesz részt egy bírósági tárgyaláson, ahol a vádlottak padján régi szeremét, Maszlovát ismeri fel, akit rablógyilkossággal vádolnak. Az egész lényege, hogy Nyehljudov korábban elcsábította a lányt, aki cselédként szolgált nagynénjééknél, és teherbe esett, majd elküldték onnan, gyermeke meghalt, ő maga pedig egy bordélyban kötött ki. A mű végigkíséri Nyehljudovot azon a hosszú és nehéz úton, amelyet végig kell járnia, hogy a bevezetőben is említett belső énje újra kibontakozhasson. Elég nyomasztó a mű hangulata, teljesen "valós" (nem hiába nevezték az irányzatot realizmusnak), mentes minden giccstől, minden valótlanságtól, épp ezért tökéletesen azonosulni tud az olvasó a főszereplővel.

A felső idézet adta meg az utolsó lökést ahhoz, hogy elkezdjek blogot írni (régi elvemet ezzel megszegve :D), de közrejátszott benne az is, hogy volt egy személy aki - mai napig sem tudom miért - bátorított erre. Így hát a családi fotók szkennelgetése közben elkezdtem.

Végignézve ezeken a képeken, valahogy hála, öröm, meg szomorúság is elönt. Így Karácsony közeledtével egyre inkább úgy érzem: itt egy újabb lehetőség, hogy még az utolsó itthon töltött éveim egyikében újra egy jó emlékkel gazdagodjunk :) Elvégre, lassan tényleg vége ennek az időszaknak. És - bár gyerekként mindig szerettem volna felnőni - most valahogy vágyom vissza. Egyszerűen csak azért, mert akkor minden egyszerűbb volt, mint mostanság. Még visszaemlékszem az első pár olyan élményemre, amikor igazán nagynak éreztem magam. Talán a 2007-es tinitábor volt az az esemény, amivel úgy éreztem, hivatalosan is "felnőttebb" lettem. És rögtön utána pár hónappal jött az első olyan esemény, amikor rájöttem: a világ nem olyan egyszerű, mint ahogy gyerekként gondoltam. Nem következik logikusan a jótettből a jóérzés, és a rossz cselekedetből sem a bűntudat. Egy egészséges lelkületű gyermeknél mindez megvan, de belőlünk ennek nagy része kimarad.. néha tényleg nagyon borús ez a világ, és bár egy huszonéves személy értelmi szintje nyilvánvalóan magasabban van, mint egy négyéves kisgyermeké, a szeretetről és a problémák megoldásáról mégis egyenesebb és tisztább képet kaphatunk, ha egy gyereket kérdezünk meg.

 

„Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába."
                           Mt. 18,3




Carpe diem - ragadd meg az időt, a pillanatot, mert nem tudod, lesz-e lehetőséged még egyszer újra kiélvezni a másodpercek, percek múlását, és ha nem teszed, lehet, hogy életed legnagyobb kincsét hagyod elmenni az orrod előtt :)